Az iraki–iráni háború kezdete, a Kadiszíja Szaddám hadművelet

A háború okai, és a változások éve: 1979

A háború egyik oka a Satt el-Arab feletti ellenőrzés kérdése volt. A Satt el-Arab folyó a Tigris és az Eufrátesz összefolyásából keletkezik és a két ország közös határának déli szakaszát képezi. A folyó fontos vízi út, mivel összeköti az olajkikötőket a Perzsa-öböllel. Partja mentén található a legnagyobb iraki kikötőváros Bászra, és két jelentős iráni kikötő, Abadan és Khorramshahr. Még 1937-ben Irak és Irán megállapodott, hogy a határ a folyó iráni oldalán húzódik, kivéve Abadan, Khorramshahr, és Khosrowabad kikötőknél, ahol 7–7 km-es szakaszon a folyó vízfelületének közepe lett a határ. 1958-ig komolyabb incidensre nem is került sor, ettől az évtől viszont a helyzet egyre romlott a két ország közt. 1974-ben a felek már tüzérséget, harckocsikat és repülőket is bevetettek a február 10-i határincidens során. Végül is az ENSZ közvetítésével még ebben az évben megszűntek az ellenségeskedések. Majd 1975-ben, Algírban az OPEC értekezlet idején megállapodást kötött a két fél. Ennek értelmében a határ a folyó medervonalának a közepén húzódik, helyreállítják a normális kapcsolatokat, kiutasítják Irakból a Khomeini vezette iráni ellenzéket, és cserébe Irán beszünteti az iraki kurdok támogatását. Az algíri megállapodást Irak sérelmesnek találta, s a területi vitát csak átmenetileg sikerült megoldani. Ráadásul Khomeini a kiutasítását az iszlám elleni lépésnek tekintette, és ezt sohasem bocsátotta meg Szaddám Huszeinnek. Ezeknek a problémáknak egyelőre nem volt jelentősége, hiszen Iránban a sah uralma szilárdnak tűnt.

Azonban hosszú idő után 1978 januárjában tömegtüntetést rendeztek Iránban a sah politikája ellen. A rendőrség tüzet nyitott a tüntetőkre, ezzel kezdetét vette az iráni Iszlám Forradalom. Reza Pahlavi sah az 1963-as Fehér Forradalom meghirdetése óta szembekerült az egész iráni társadalommal. A mezőgazdaság összeomlása és az olajválság rendkívül súlyos gazdasági és társadalmi válsághoz vezetett, ami siettette a monarchia összeomlását. Az ellenzéki mozgalom élén a vallási vezetőket és a síita egyházat találjuk. A tüntetések eleinte a muszlim hagyományoknak megfelelően a 40 napos gyászidőszak lejárta után követték egymást. 1978 novemberére olyannyira súlyossá vált a helyzet, hogy a sah katonai kormányzást vezetett be. De az ellenállási mozgalom oly erőssé vált, hogy a katonai rezsim sem tudott kiutat találni a válságból. A vallási vezetők ekkor már a nagyhatalmú Bazár támogatását is maguk mögött tudhatták. Habár a sah a katonai kormányzás kudarca után a polgári–nacionalista ellenzéki Nemzeti Front egyik vezetőjét Sapur Baktiart nevezte ki miniszterelnökké a helyzete tarthatatlanná vált és 1979. január 16-án elmenekült az országból. Az ellenállás szellemi vezetője Khomeini ajatollah 1979. február 1-jén tért haza 15 éves száműzetéséből, nem ismerte el a Baktiar kormányt és Mehdi Bazargant bízta meg kormányalakítással. Február 10-én fegyveres összecsapások törtek ki a Dosan Tappeh-i légi bázis körül a Khomeinit támogató légierő és a Baktiar kormányához hű Császári Gárda között. A harcok hevességére jellemző, hogy mindkét fél harckocsikat vetett be a küzdelembe. Február 11-én felkelés tört ki a Baktiar kormány ellen, amely megbukott, miután a hadsereg kinyilvánította semlegességét a hatalmi harcokban. A világi és iszlámista erők hatalmi harca állandósult. Április 1-jén kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot.

Az iráni felfordulással párhuzamosan a szomszédos Irakban is jelentős változások történtek. 1979. július 16-án Bakr elnök „egészségi állapotára” hivatkozva lemondott, utóda: Szaddám Huszein. Huszein lett a kormányzó Baath párt főtitkára, a hadsereg főparancsnoka, kormányfő és a kormányzó Forradalmi Parancsnoki Tanács elnöke. 6 nappal később elnöki beiktatása alkalmából leszámolt lehetséges pártbéli riválisaival. Egyes források szerint 500 embert gyilkoltak meg titokban a Szaddám által rendezett „hosszú kések éjszaká”-ján. Szaddám fenyegetőnek érezte hatalmára az Iránban lezajlott forradalmat, különösen az után, hogy az iráni vallási vezetők meghirdették az iszlám forradalom exportját, s ennek céljából erőteljes propagandát fejtettek ki. [i] Ez azt jelentette volna, hogy Irak és Afganisztán iráni mintára iszlám köztársasággá alakul. Szaddám attól tartott, hogy a síita forradalmi tanok termékeny talajra találnának, a hatvan százalékban síita arabok lakta Irakban. Ez veszélyeztette volna az ország vezetésében a húsz százalékot kitevő szunnita arabok vezető szerepét, amelyet Irak függetlenségének kivívása óta élveztek. Félelme nem volt alaptalan, mivel az iszlám forradalmi Al Daava Al Iszlamíja párt tagsága 40 és 70 ezer fő közé volt tehető, holott már azért is halálbüntetés járt, ha valaki tagja volt a szervezetnek. Előbb propagandaháborúra, majd határvillongásokra került sor a két ország között. Bagdad támogatni kezdte a szeparatista csoportokat Iránban. Pénzt és fegyvert küldött északon a kurd felkelőknek és támogatta az arab elemeket az olajban gazdag és főként arab lakta iráni Kuzisztán tartományban, amely 1924 előtt autonóm arab emírség volt. Szaddám e célból új életre keltette a Baath párt kuzisztáni sejtjeit és megnyerte magának egy ottani arab síita pap fiait. A khorramshahri iraki konzulátuson keresztül küldött nekik pénzt és fegyvert. Az iráni vallási vezetők a maguk részéről arra szólították fel az iraki síitákat, hogy döntsék meg a kormányt, miközben Észak Irakban kurd lázadást szítottak. Az Irán felől érkező politikai és ideológiai fenyegetést Szaddám igyekezett arra felhasználni, hogy elismertesse Irak vezető szerepét a Perzsa-öböl térségében.

Miután 1979. november 4-én a radikális elemek elfoglalták az USA teheráni nagykövetségét, Irán teljesen elszigetelődött. A kormány lemondása után Abul-Haszan Bani Szadr lett az elnök. A papok ugyanakkor továbbra is aláásták a törvényes kormányt, radikális tettekre buzdítva a népet.

A sah rendszerének száműzött tábornokai és politikusai Irakban verődtek össze. Ők azt mondták Szaddámnak, hogy Irán könnyű préda, mivel nagy a fejetlenség a hadseregben –ami igaz is volt–, viszont figyelmen kívül hagyták a vallásos fanatizmus mozgósító erejét. Szaddám harci kedvét csak fokozta a nemzetközi Irán-ellenesség, valószerűtlennek tűnt ugyanis, hogy Irak bármiféle komoly nemzetközi ellenállásba ütközne, vagy bárki is különösebben bánná, ha megtámadja Iránt.

Irak haditervei –legalábbis részben– az angol katonai tanácsadók segítségével a bagdadi Katonai Kollégiumban lefolytatott 1941-es törzshadgyakorlat alapján készültek. A tervek szerint 10–14 nap alatt kellett volna az iraki csapatoknak elfoglalniuk Khorramshahr-t, Abadant, Ahvazt, Dezfult és más kulcsfontosságú olajközpontokat Kuzisztánban. A terv szerint a szárazföldi akció megkezdésével egy időben az iraki légierő csapást mér a 10 legfontosabb iráni légibázisra, így próbálván meg kiiktatni a komoly erőt képviselő iráni légierőt. A hadműveletet Kadiszíja Szaddámként emlegették, felidézve ez által a 637. évi kadiszíjai csatát, amikor az iszlámot frissen felvett arab törzsek vereséget mértek a Mezopotámiát uraló perzsa sah 120 ezres hadseregére. 1980 május–augusztus folyamán a határvillongások intenzitása fokozódott, mindkét fél nehézfegyvereket és légierőt vetett be. Szeptember elején súlyos összetűzések törtek ki Qasr-e Shirin körzetében, ahol az iraki hadsereg 300 harckocsiját összpontosította és el is foglalt egy 300 négyzetkilométeres területdarabot. Szeptember 15-én Szaddám az iraki televízióban széttépte az 1975-ös algíri egyezményt,[ii] amely a Satt el-Arab felét átengedte Iránnak.[iii] Bani Szadr iráni elnök szeptember 20-án rendelte el a tartalékosok mozgósítását. Irak minimális célja a Satt el-Arab keleti partjának elfoglalása és biztosítása volt. A fő célja pedig, hogy elérje az arabok lakta Kuzisztán kiválását Iránból. A maximális célként a teheráni rezsim megdöntése szerepelt.

 

Az iraki fegyveres erők

 

1980 szeptemberében az iraki szárazföldi csapatok létszáma 200 ezer fő volt. A kiképzett tartalékosok száma meghaladta a negyedmilliót.[iv] A kiépült szervezeti struktúrák 17 hadosztállyal voltak egyenértékűek, benne a Népi Hadsereg és a tartalék dandárok, amelyek csak keretalakulatok voltak, kicsi harcértékkel. A négy hadtestparancsnokság alárendeltségébe 5 páncélos -, 3 gépesített-, 5–6 gyalogos hadosztály tartozott. Ezt egészítette ki 2 különleges dandár, 1 önálló páncélos dandár, továbbá az Elnöki Gárda, amely 1 vagy 2 páncélos dandárból és 1 kommandó dandárból állt.

Az iraki hadosztályok szovjet mintát követve viszonylag kis létszámúak voltak. A szabványos iraki páncéloshadosztály 2 páncélos dandárból (300 db T–62 harckocsikkal felszerelve), 1 gépesített dandárból (BMP–1 harcjárművekkel felszerelve), 1 tüzér dandárból (önjáró tüzérségi eszközökkel) és támogató alegységekből állt. A gépesített hadosztályok állományában 1 páncélos dandár (200 db T–54/55 harckocsi), 1 gépesített dandár (BTR–50/60 és OT–64 harcjárművekkel), 1 tüzér dandár és támogató alegységek voltak. Minden páncélos- és gépesített hadosztály rendelkezett légvédelmi ezreddel, amelyek SA–6/9 légvédelmi rakétákkal és ZSU–23–4 önjáró légvédelmi gépágyúkkal voltak felszerelve.

Az iraki hadsereg közel 3000 db harckocsival rendelkezett, amelyből a franciák szállítottak 100 db AMX–30-ast, a többi szovjet eredetű volt: 100 db T–34/85, 2500 db T–54, T–55, T–62, 100 db T–72, 100 db PT–76. A páncélozott járművek száma 2500 db, amelyből 200 db BMP–1, a többi BTR–50, BTR–60, BTR–152, OT–64, Ferret és Panhard típusú volt. A tüzérség 920 db löveggel és 120 db sorozatvetővel rendelkezett, amelyet 26 db Frog–7 és 12 db Scud–B tüzérségirakéta-indító jármű egészített ki. A csapatrepülő erők 8 helikopterszázadát SA–316C, SA–342L, Wessex, Mi–8 és Mi–24 helikopterekkel szerelték fel.[v]

Az iraki reguláris csapatok magasabbegységeit és egységeit a háborús állománytábla szerint feltöltötték, a személyi állomány kiképzését és felkészítését meggyorsították. A határ menti körzetekben levő ipari objektumok, fontosabb gazdasági és igazgatási központok légvédelmét és közvetlen fegyveres biztosítását megerősítették. A háború kitörésekor az iraki hadsereg hadrendje az alábbi volt:

1. hadtest Ravanduz–Marivan
2. gyalogos hadosztály
3. gyalogos hadosztály
4. gyalogos hadosztály

 

1. hadtest Qasr-e Shirin, Ilam–Mehran
2. gépesített hadosztály
3. gyalogos hadosztály
4. gyalogos hadosztály

 

1. hadtest harcálláspont:                    al-Kut, Mehran–Dezful
2. páncélos hadosztály
3. páncélos hadosztály

 

III. hadtest      harcálláspont:                    al-Kurnah, Dezful–Abadan

3. páncélos hadosztály
4. páncélos hadosztály
5. páncélos hadosztály (tartalékban)
6. gépesített hadosztály
7. gépesített hadosztály
8. gyalogos hadosztály
9. gyalogos hadosztály[vi]

 

Az Iraki Légierő (a továbbiakban IrAF) állományában 38 ezer katona volt, amelyből 10 ezer fő a légvédelem egységeinél teljesített szolgálatot. A légierő harci gépeinek a számát a különböző források 332 és 370 db közé becsülték. A légierő gépeinek körülbelül 80 százaléka volt bevethető állapotban. Jelentős mennyiségű harci repülő volt leszállítás alatt Franciaországból, illetve a Szovjetunióból (36 db Mirage F–1EQ, 24 db MiG–23MS, 4 db MiG–23U, 48 db MiG–23BN, 24 db Szu–22M–2K, 24 db Szu–22M–3K). Az IrAF eszközeinek típusonkénti megoszlása 1980 szeptemberében a következő volt: 7–12 db Tu–22, 6–11 db Tu–16, 8–10 db IL–28 (tartalékban), 8 db MiG–25RB, 10–24 db Hunter, 80 db MiG–21MF, 25 db MiG–23MS/U, 60 db MiG–23BN, 10 db MiG–25PD, 40 db Szu–7BMK, 60 db Szu–20 és ismeretlen számú MiG–19 (tartalékban).[vii]

A légvédelmi csapatokat 40 dandárba szervezték, fegyverzetükbe 210 SA–2/SA–3 és 25 SA–6 légvédelmi rakéta indítóállvány és 1000 db légvédelmi ágyú (37, 57, 85, 100 és 130 mm-es űrmérettel) tartozott.

 

Az IrAF hadrendje a háború kitörésekor a következő volt:

 

Támogató Parancsnokság

 

4. vegyes bombázó wing / ”stratégiai dandár”
5. bombázó és felderítő század MiG–25RB, Shoibiyah

7.század                                    Tu–22B/U , H–3/ al-Walid

8.század                                    Tu–16K–11–16, Habbaniyah/ Tammuz

?. vadász és felderítő dandár

2.század                                   Hunter F.Mk59B, Moszul/ Qayyarah

4.század                                   Hunter Fr.Mk10/F.Mk59/59A, Kirkuk/ al-Hurriya

702.század                               Hunter F.Mk59A/59B Moszul/ Qayyarah

?. vadászbombázó dandár

5.század                                   Szu–7BMK, Moszul/ Qayyarah

?.század                                   Szu–7BMK,  ?

?.század                                   Szu–7BMK, Balad

?. vadászbombázó dandár

?.század                                   Szu–20, Tikrit/ al-Bakr

69.század                                 Szu–20, Ubeidah ibn Jarrah, Nassiriyah

?. vadászbombázó dandár

23.század                                 MiG–23BN, al-Rasid

?.század                                   MiG–23BN. Al-Rasid

?. vadászbombázó dandár

26.század                                 MiG–23BN, Salman Pak

77.század                                 MiG–23BN, Kut al-Hayy

 

?.század                                    SA 341, Shoibiyah

 

Légvédelmi Parancsnokság

 

?. vadászrepülő dandár

6.század                                   MiG–23MS, Tallil

84.század                                 MiG–23MS, Salman Pak

?. vadászrepülő dandár

9.század                                   MiG–21MF, H–3/ al-Walid

17.század                                 MiG–21MF, Jalibah

?. vadászrepülő dandár

?. század                                  MiG–21MF, Moszul/ Qayyarah

?.század                                   MiG–21MF, Kirkuk/ al-Hurriya

?. vadászrepülő dandár

1. század MiG–25PD, H–3/ al-Walid

 

Szállítási Parancsnokság

 

?. szállítórepülő dandár

6. század An–12B, al-Rasid
7. század IL–76MD, Bagdad/ Saddam International
8. század An–2, kis repterek

?. szállítórepülő dandár

?.század                                   SA–321GV, Umm-Qasr,Safwan

?.század                                  2db BN Islander, 2 db Heron, al-Rasid

 

Kiképzési Parancsnokság (Légierő Akadémia) Tikrit, al-Rasid

A–202A Bravo, L–29, Jet Provost, PC–7, L–39ZO kiképző repülőkkel és

Mi–2, Mi–4, SA–341C, SA–342, Mi–8, Mi–24 helikopterekkel felszerelve.[viii]

 

Az iraki haditengerészetnek 4000 katonája volt. A haditengerészet bázisai (valójában csak mély vizű csatornák) Bászrában és Umm-Qasrban voltak. Az iraki tengerészet Faonál rendelkezett még egy tengerészeti radarállomással és kikötési lehetőséggel. Az iraki flotta rendelkezett 1 kiképző fregattal, 8 rakétás gyorsnaszáddal, 4 torpedónaszáddal, 3 nagy őrhajóval, 8 parti őrhajóval és 2 partra szállító hajóval. A háború kitörésekor az Irak által megrendelt fregattok és korvettek, építés alatt álltak Olaszországban.[ix]

 

A sors fura fintora, hogy a síita forradalmi Iránt lerohanó iraki hadsereg állományának 75–85 százaléka szintén síita muzulmán volt.

Az iraki reguláris erőket a Baath Párt milíciája, a Népi Hadsereg (Dzsais as Shaabi) egészítette ki. A szervezetet 1970-ben hozták létre. Létszámát a háborús készülődés jegyében alig egy év alatt 100 ezerről 250 ezerre növelték.

Az iraki fegyvereseket jelentős számú arab önkéntes támogatta. 1980 őszén a külföldi arab önkéntesek száma 6000-re volt tehető. A legnagyobb kontingenst Jordánia adta, a jordán önkéntesekből álló, kétezer harcost számláló Jarmuk dandár képében. Érkeztek még kisebb kötelékek Egyiptomból, Szudánból és Észak–Jemenből.

Az iraki hadsereg szert tett némi harci tapasztalatra az 1973-as arab–izraeli és az 1974–75-ös kurdisztáni háborúban. 1973 októberében az iraki vezetés a 3. páncéloshadosztályt vezényelte a szíriai frontra. Az iraki csapatok elszalasztották a lehetőségét, annak hogy menetből csapást mérjenek az izraeli Laner hadosztály két páncélos dandárára, ugyanis a hadosztály egyik páncélos dandárja még menetben volt és beérkezését várták. Az izraeliek ezt felismerve egy 7–8 km széles és ugyanilyen mély tűzzsákot készítettek elő az irakiak számára. Október 13-án hajnalban a 3. páncéloshadosztály megindította támadását, de az izraeli tűzzsákba kerülve, rövid idő alatt 80 harckocsit vesztett. A szíriai parancsnokság október 16-ra újabb ellentámadást készített elő szíriai, jordániai, szaúd-arábiai és az iraki csapatok részvételével. A támadás az iraki csapatok késlekedése miatt kudarcba fulladt és újabb 60 harckocsi elvesztését eredményezte az irakiak számára. 1974-ben felkelés tört ki iraki Kurdisztánban, amely élén Musztafa Barzani a Kurd Demokrata Párt vezetője állt. A kurdok mintegy 45 ezer irreguláris fegyveressel (Peshmergával) és Irán közvetlen támogatásával rendelkeztek. Velük szemben az iraki hadsereg állományában 100 ezer katona és 1390 db harckocsi volt. A kurd gerillák rövid idő alatt iraki Kurdisztán egészét felszabadították. Az iraki ellentámadás 1974 novemberében indult meg a légierő aktív támogatásával. Az egész télen folyó harcokba iráni reguláris erők is beavatkoztak. Az iráni beavatkozás megszüntetése érdekében az iraki vezetés megegyezett a sahhal. Az 1975. március 6-án Szaddám Huszein és Reza Pahlavi megkötötte az algíri egyezményt, mely szerint Irak átengedte a Satt el-Arab folyó felét Iránnak, cserébe Irán beszüntette az iraki kurdok támogatását. Ezután az ismét támadásba lendülő iraki hadsereg megtörte a peshmergák ellenállását és kiterjesztette a központi kormány fennhatóságát a kurd területekre is. A kurdisztáni háború súlyos veszteségekkel járt a bagdadi rezsim számára, elvesztettek 40 ezer embert és rengeteg felszerelést.

Összesítésként elmondható, hogy az 1970-es évek konfliktusaiban az iraki fegyveres erők rendkívül gyengén szerepeltek, gyenge volt a kiképzés, az irányítás, nem volt megfelelő a haderőnemek és a fegyvernemek közötti együttműködés.

 

Irán fegyveres erői

 

Az iráni sah hatalmának oszlopai a hadsereg, a titkosrendőrség (SAVAK) és az intézményesített korrupció voltak. Amikor a sah 1979 januárjában távozott az országból, megindult a fegyveres erők bomlása is. Mivel a forradalmi vezetés nem bízott az USA-ban tanult tisztek iszlám iránti elkötelezettségében, ezért tisztogató akcióba kezdett a fegyveres erők sorai között. A tisztogatások során eltávolított tisztek száma 12 000 és 17 000 közé becsülhető, sokukat kivégezték, míg mások börtönbe kerültek. Az iszlám forradalom nem maradt hatás nélkül a mélyen vallásos, főként vidéki származású sorkatonákra sem. Khomeini ajatollah felhívására 1980 őszéig több mint 100 000 dezertáltak, ennek következtében a harci egységek feltöltöttsége csak 30–50 százalékos volt. A fegyveres erők harckészségét tovább csökkentette az amerikai katonai tanácsadók távozása, akik a nagy bonyolultságú harci technikák kiszolgálását végezték (számuk 1976-ban 25 000 volt). Az amerikai nagykövetség dolgozóinak túszul ejtése után, pedig megszűntek az amerikai fegyver- és alkatrészszállítások. A főként amerikai eredetű fegyverekkel felszerelt iráni haderő harci repülőinek fele, míg a harckocsik kétharmada volt üzemképes állapotban. Általánosságban elmondható, hogy az iráni hadsereg morálisan és technikailag válságban volt, a dezorganizálódás állapotába jutott.

A háború előestéjén a szárazföldi csapatok 150 000 katonával rendelkeztek, míg a tartalékállományban további 400 000 embert tartottak nyilván. A három hadseregparancsnokság – amelyek főhadiszállásai Teherán, Kermanshah és Shiraz városokban települtek – főként adminisztratív feladatokat láttott el. Alárendeltségükbe tartozott három páncélos- és három gyalogoshadosztály, továbbá egy páncélos-, egy gyalogos-, egy légi deszant- és egy különleges dandár. A Császári Gárda 1. és 2. gyalogoshadosztályából pedig megszervezték a 21. gyalogoshadosztályt.

Az iráni hadsereg több mint 1735 db harckocsival rendelkezett, amelyből 807 db Chieftain MK.3P, 87 db Chieftain MK.5P, 400 db M–47M/M–48A5 és 460 db M–60A1 volt. A Chieftain harckocsikkal komoly üzemeltetési problémák adódtak, gyenge volt a motorteljesítmény és a hűtés sem felelt meg a klimatikus viszonyoknak. Rendelkeztek még 250 db Scorpion könnyű harckocsival és, több mint 2000 páncélozott harcjárművel (32 db M–8, 48 db M–20, 100 db Ferret, 575 db M–113, 1425 db BTR–50/60/152). A tüzérség kb. 700 db különféle űrméretű vontatott löveggel (75, 105 és 155 mm-es) és 492 db önjáró löveggel (440 db M–109, 38 db M–107, 14 db M–110), valamint 72 db BM–21 sorozatvetővel volt felszerelve. A páncéltörő eszközök között nagyszámú TOW, Dragon, SS–11, SS–12 és Entac irányított páncéltörő rakétát találhatunk. Az iráni hadsereg csapatrepülő erői 9 harci- és 17 egyéb helikopter századból álltak. Felszerelésükbe 70 db merev szárnyú repülőgép, továbbá 205 db AH–1J harci helikopter, 285 db Bell 214A, 50 db AB–205A, 20 db AB–206A és 90 db CH–47C helikopter tartozott. A légvédelmet 1800 db légvédelmi ágyúval (20, 37, 40 és 85 mm-es vontatott, 100 db ZSU–23–4 önjáró) és Hawk légvédelmi rakétákkal szerelték fel. A háború kitörésekor az iráni hadrend a következőképpen alakult:[x]

16. páncélos hadosztály Ghazvin
17. páncélos hadosztály Kermanshah
18. páncélos hadosztály Kuzisztán
19. páncélos hadosztály Szisztán (szervezés alatt)
20. gyalogos hadosztály (Császári Gárda hadosztályaiból szervezve)
21. gyalogos hadosztály Kurdisztán
22. gyalogos hadosztály Nyugat-Azerbajdzsán
23. gyalogos hadosztály Khoraszán
24. gyalogos dandár Khoramabad
25. légideszant dandár Shiraz
26. különleges dandár Teherán–Nohed
27. páncélos dandár Shiraz[xi]

 

Az Iráni Iszlám Légierő (IRIAF) állományába 70 000 katona tartozott, 10 aktív légibázison 18 vadászbombázó, 4 elfogóvadász és 1 felderítő századot üzemeltetett. A harci egységeket 190 db F–4D/E, 166 db F–5E/F vadászbombázóval, 77 db F–14A elfogóvadásszal és 14 db RF–4E felderítő repülőgéppel fegyverezték fel. A harci egységek támogatását 2 légi utántöltő/szállító század (13 db Boeing B–707, 9 db B–747) és 4 szállítórepülő század (54 db C–130E/H) végezte. A légibázisok légvédelmét 5 Rapier század és 25 Tigercat légvédelmi rakéta látta el.[xii]

 

TFB.1 (Taktikai Vadász Bázis) Teherán–Mehrabad

1. Taktikai vadász Wing
2. taktikai vadász század F–4E
3. taktikai vadász század F–4E
4. harci kiképző század F–4E, F–5A/B
5. felderítő wing
6. csoport RF–4E
7. csoport RF–5A

?. elektronikai harc század EC–130E/H

11. szállítórepülő század C–130E/H
12. szállítórepülő század C–130E/H
13. szállítórepülő század B–707–3J9C
14. szállítórepülő század B–747F

 

TFB. 2  Tabriz–Janbaz

22. taktikai vadász wing
23. taktikai vadász század F–5E
24. taktikai vadász század F–5E
25. taktikai vadász század F–5E
26. gerilla elhárító század O–2A

 

TFB. 3  Nojeh/Hamedan–Shahrokhi, Hor

31. taktikai vadász wing
32. taktikai vadász század F–4E
33. taktikai vadász század F–4E
34. taktikai vadász wing
35. taktikai vadász század F–4E/RF–4E
36. taktikai vadász század F–4E

306.taktikai vadász század F–4D

308.taktikai vadász század F–4D

 

TFB. 4  Dezful–Vahdati

43. taktikai vadász wing
44. taktikai vadász század F–5E
45. taktikai vadász század F–5E
46. taktikai vadász kiképző század F–5F

 

TFB. 5  Omidiyeh–Ahvaz közelében

51. taktikai vadász wing
52. taktikai vadász század F–5E
53. taktikai vadász század F–5E
54. taktikai vadász század F–5E

 

TFB. 6   Bushehr

61. taktikai vadász wing
62. taktikai vadász század F–4E/RF–4E
63. taktikai vadász század F–4E/RF–4E
64. taktikai vadász század F–4D

 

TFB. 7  Shiraz

71. taktikai vadász wing
72. taktikai vadász század F–4E
73. taktikai vadász század F–14A
74. taktikai vadász kiképző század F–14A
75. szállítórepülő század C–130E/H
76. szállítórepülő század C–130E/H

 

 

TFB. 8   Iszfahán–Khatami

81. taktikai vadász wing
82. taktikai vadász század F–14A
83. taktikai vadász század F–14A

 

TFB. 9   Bandar Abbas

91. taktikai vadász wing
92. taktikai vadász század F–4E
93. taktikai vadász század F–4E
94. haditengerészeti járőr század P–3F

 

TFB. 10  Shahbahar

101. taktikai vadász wing
102. taktikai vadász század F–5E
103. taktikai vadász század F–4E
104. taktikai vadász század F–4E

 

1. 11 (légibázis) Teherán–Ghalemorghi
2. 12 Teherán–Doshan Tappen IRIAF főhadiszállás[xiii]

 

Az Iráni Iszlám Haditengerészet viszonylag erősnek volt mondható, köszönhetően a sah erőfeszítéseinek, amelyekkel Iránt közepes tengeri hatalommá kívánta fejleszteni. A forradalmi kormány többek között 2 könnyű repülőgép-hordozóra és 6 tengeralattjáróra vonatkozó megrendelést törölt. A haditengerészet állományába 30 000 katona tartozott. A flotta 3 rakétás rombolóval, 1 tengeralattjáróval, 4 fregattal, 4 korvettel, 6 rakétás gyorsnaszáddal, 7 nagy őrhajóval, 5 aknaszedőhajóval, 2 partra szállító hajóval és 14 db légpárnás naszáddal rendelkezett. Számos modern tengerészeti bázis állt a flotta hajói rendelkezésére: Bandar-Abbasz, Bushehr, Khorramshahr, Kharg-sziget, ahol a légpárnás hajók számára épült modern bázis-, Shahbahar, Bandar Pahlavi.[xiv]

 

Az iráni hadsereget a forradalmi rezsim nem tartotta eléggé megbízhatónak, ezért a forradalom védelmére 1979. május 5-én megalakították az Iszlám Forradalmi Gárda Hadtestet (Szipah Pasdaran e-Inquilab e-Eszlámi). 1980 őszén a Pasdaran egységekben 30 000 önkéntes szolgált, akikből a tartományi parancsnokságok alárendeltségébe tartozott húszezer fegyveres, míg a maradék a Központi Tanács fennhatósága alatt volt. A háború kitörésekor további 50 000 önkéntes csatlakozott a Pasdaranhoz. A Pasdaran parancsnoka Lahuti ajatollah volt, a vezérkari főnöki teendőket Ali Akbar Hasemi Rafszandzsani és Gholam Ali Afrouz látta el.

A másik jelentős irreguláris szervezet az Iszlám Népi Milícia (Basij e-Mustafazin) a Pasdaran irányítása alatt állott. Khomeini ajatollah népi védelmi koncepciójának (20 milliós hadsereg) a gyakorlati megvalósítására alakították meg 1979. december 10-én. Tagjai önkéntesek, akik általában csak egy–egy hadművelet idején szolgáltak a fronton. A minimális kiképzést és a könnyű fegyverzetet nagy számukkal igyekeztek ellensúlyozni.

Az iraki fegyveres erőkhöz hasonlóan az irániak is tettek szert némi harci tapasztalatra Ománban, amelynek Dhofar tartományában marxista gerillamozgalom bontakozott ki. Az ománi szultán az iráni sahtól kért segítséget. A sah küldött is egy ötezer főnyi sereget, amelyet az elit hadosztályokból verbuváltak, s a csapatokat háromhavonta váltották. Ily módon az iráni hadosztályok lehetőség szerint mind nagyobb részét igyekeztek kipróbálni tényleges harci körülmények között. Az iráni beavatkozás nyomán a gerillák teljesen visszaszorultak, de így is csak 1977 elején kezdődött meg az iráni csapatok kivonása, amely csak a sah bukása után fejeződött be teljesen.

 

A hadszíntér

 

Irak és Irán határvidéke földrajzi szempontból két részre: a hegyi (Kurdisztán, Hegyhát, a Zagrosz-hegység északnyugati része) és a Kuzisztáni-alföld területére osztható.

A harcok egyik színtere, a hegyvonulat kb. 600 kilométer hosszúságban, északnyugati irányban a török határtól a Kerhe-folyóig az irak–iráni határ mentén húzódik, és egymástól szűk és mély völgyekkel, hegyi folyókkal elválasztott, párhuzamos hegyhátakból áll. A tengerszint feletti átlagos magasság 1500–2500 méter között van. A hegyi átjárók átlagos magassága 1000–2000 méter, közülük a legmagasabbak télen a vastag hóréteg és a hófúvások miatt nem járhatóak. A körzet hegyvidéki része gyakorlatilag járhatatlan, közép és magas hegyeinek hegyhátai a csapatok tevékenységét csak egyes, különálló irányokban korlátozott átbocsátó képességgel teszik lehetővé. A szűk és mély, hosszanti irányú völgyeknél nincsenek megkerülő utak. Mindez akadályozza a csapatok szétbontakozását, nem teszi lehetővé a frontális és szárnyakra irányuló manőverek végrehajtását, ugyanakkor az összetorlódó harckocsikra és egyéb haditechnikai eszközökre mérendő légi csapásokhoz kedvező lehetőséget teremt. A terület infrastruktúrája szegényes.[xv]

A hadműveleti terület alföldi részének határán a Tigris és Eufrátesz folyik. A két hatalmas folyó egyesülése a Satt el-Arab folyó, amely 500–700 méter széles és 8–15 méter mély. A széles vízi akadályt képező folyó rendkívül kanyargós, partjai alacsonyak, gyakran mocsarasak. Az alföldi részt öntöző csatornák hálózzák be. A fő csatornák szélessége általában 10–60 méter, mélységük 1–7 méter, a haditechnikai eszközök mozgását nagymértékben akadályozzák. A mezopotámiai-síkságon és a Kuzisztáni-alföld déli részén sok a tó, ezek többsége sekély 1–5 méter, lapos, elmocsarasodott partokkal. A tavakat gyakran átfolyások kötik össze, amelyek a folyókhoz vezető utakon összefüggő, vízzel borított szakaszokat alkotnak, s ez jelentősen lassítja a technikai eszközök mozgását.[xvi]

 

A légi csapások

 

Bagdadi idő szerint 12.00 órakor (iráni idő szerint 12.30) 192 darab iraki MiG–23BN, MiG–21, Szu–7, Szu–20, Hunter, Tu–16, Tu–22 és IL–28 szállt fel légi támaszpontjairól, az iraki légi csapás első hullámát alkotva. A gépek az al-Rasid, Arbil, Kut, Moszul, Shoaibah és Ubeyehh ibn Jarrah légi támaszpontokról és néhány kisebb repülőtérről indultak, célpontjaik mélyen bent Irán területén voltak. Légi támadás ért nyolc légi bázist, öt repteret, a korai előrejelző rendszer néhány elemét, az iráni hadsereg négy bázisát és három olajfinomítót.. Mivel a bandar-abbasi és meshedi légi bázisok az IrAF hatósugarán kívül helyezkedtek el, ezért az iraki légi csapások nem érintették a teljes iráni légi erőt. Annak ellenére, hogy az irakiak igyekeztek alacsony magasságon repülve megközelíteni célpontjaikat, az iráni lokátorok 50–55 támadó gépet észleltek.

Az első hullám repülői 13.30 és 14.30 között támadták meg célpontjaikat. 13.30-kor csaptak le először az iraki gépek az urumiyehi reptérre és a 64. gyalogos hadosztály laktanyájára. A nojehi, hamedani és ahvazi reptereket 13.45-kor érte támadás, ugyanekkor iraki gépek megismételték az urumiyehi laktanya elleni támadást. Csapás érte az assadabadi műholdas kommunikációs állomást is. 13.53-kor az IrAF 8 Hunter vadászgépe könnyű bombákkal és nem irányított rakétákkal támadást hajtott végre a tabrizi légi bázis, a radarállomás és az olajfinomító ellen. A támadást néhány perccel később megismétli egy másik iraki kötelék, amely hat Szu–20-asból és legkevesebb két MiG–21-esből állt. 14.00-kor érte támadás a khosroabadi laktanyát és a dezfuli Vahdati légi bázist. A légi támadás során három F–5 vadászgép és a bázis üzemanyag raktárai megrongálódtak. Közben legkevesebb hat MiG–23 intézett légi csapást a teheráni Mehrabad reptér ellen, ahol két F–4E megsemmisült. 14.15-kor öt vagy hat iraki vadászbombázó támadta meg a kermanshahi repteret, ahol az iráni hadsereg csapatrepülő erőinek a bázisa volt. A támadás során a gurulóutak, a reptértorony és néhány helikopter megsemmisült. 14.40-kor két Szu–7BMK intézett rakétatámadást az ahvazi reptér terminálja ellen. Messze délen, iraki Szu–20-asok két köteléke hajtott végre rajtaütést a dezfuli és omidiyehi repterek ellen.[xvii]

Az iraki légi csapások második hulláma – amelyben legkevesebb harmincöt támadógép vett részt – 15 óra körül érte el az iráni célpontokat. A Nojeh légi bázist, Hamedan közelében, előbb egy hat MiG–23 és Szuhoj vadászbombázókból álló iraki kötelék támadta, majd három MiG–23 ismételte meg a támadást. Az időközben beérkező iráni vadászgépek kivívták első légi győzelmeiket, lelőttek két Szu–7BMK vadászbombázót. Délen a Bandar-e-Musarafi szükség repteret támadó négy Szu–20-ból hármat lelőttek az iráni F–4-esek. Iraki Szu–20-as gépek támadták az abadani olajfinomítót és olajtárolókat, légikikötőt, mólókat. A Masjed Soleimani reptéren több helikopter és hangár semmisült meg az iraki támadás során. Az IrAF gépei bombázták továbbá a khorramshahri kikötői berendezéseket, az aghajari szükség leszállópályát, a nakhjiri korai előrejelző radarállomást, Qasr-e Shirin körzetét, a sanandaji repteret és a pasdaran helyi parancsnokságát, a pirranshahri laktanyát, az iszfahani acélművet, valamint a sirázi és iszfaháni légibázist. Az IrAF utolsó kiszemelt célpontja a bushehri kikötő és légibázis volt, amely ellen három MIG–23BN hajtott végre támadást. A támadás kudarca után a TFB.6 Phantomjai megtámadtak négy iraki rakétanaszádot az öböl vizein. További két Phantom vadászbombázó támadást hajtott végre az Umm-Qasri iraki hadikikötő ellen, ahol a kikötői berendezésekben és hadihajókban súlyos károk keletkeztek. 16.00 és 18.00 között hatvan iráni F–4 és F–5 vadászbombázó mért csapást stratégiai fontosságú iraki célpontokra. Támadás érte az al-Rasid, az al-Kut, a Shoibiyah és a bászrai reptereket. Az iráni gépek elsüllyesztettek, több a Satt el-Arabon haladó hajót, valamint támadták a folyón átívelő Khalid ibn Valíd hidat. Az első napi légiharcokban az iráni vadászgépek kilenc iraki harci gépet lőttek le, saját veszteség nélkül.[xviii]

Másnap az IRIAF ellentámadást indított a nyolc legfontosabb iraki légitámaszpont ellen, amelyeken legalább húsz iraki harci gépet semmisítettek meg. Az ellencsapásban részt vevő 140 iráni repülőből mindössze hármat vesztettek el. Az ellentámadás során az iráni gépek heves támadásokat intéztek az iraki kikötőkben rekedt hajók ellen. Bászra, Fao és Umm-Qasr kikötőkben tucatnyi hajó (teherhajók, olajszállító tankerek) süllyedt el és tizenegy súlyosan megrongálódott. A hatékony iráni légi ellentámadás rávilágított arra, hogy az iraki légvédelem a feladatára teljesen alkalmatlan.[xix] Az IrAF az értékes harci gépek elvesztésének megakadályozása érdekében, megkezdte repülői áttelepítését főként jordániai, továbbá szaúdi és észak-jemeni bázisokra. Az első lépcsőben mintegy száz gép települt át a még meglévő 290-ből. A háború első két napján Irak harmincöt harci repülőt vesztett.[xx]

Szeptember 24-én kora reggel az IrAF légicsapást mért tizenöt iráni katonai és gazdasági létesítményre. Az iraki légicsapásokra válaszul az IRIAF bombázta a bászrai kikötőt – ahol három teherhajót megrongáltak és egyet elsüllyesztettek –, és az iraki reptereket Bagdad, Bászra és Moszul körül. Támadás érte az iraki olajipari létesítményeket Kirkuk és Khanaqin körzetében.

Szeptember 25-én reggel a TFB.1 és TFB.3 gépei összpontosított csapást mértek a Bagdad környéki repterekre, támadás érte a Habbaniyah, a Tammuz és az al-Taqaddum repteret. Ugyanebben az időben iráni Tiger vadászgépek három hullámban támadták az észak-iraki reptereket Moszul, Kirkuk és Arbil körzetében.[xxi]

Összegzésként elmondható, hogy a háborút megnyitó meglepetésszerű iraki légi csapások kudarca után az IrAF nemhogy a légi fölényt nem tudta kivívni, de a masszív iráni légitámadások ellen hatástalannak bizonyult, olyannyira, hogy néhány nappal a háború megkezdése után már csak száz harci gépük állomásozott Irakban, a többi Jordániába települt át!

 

Az iraki intervenció

A háborút bevezető iraki légi csapásokkal egy időben iraki páncélos egységek keltek át a határon. Az iraki hadsereg a támadás első lépcsőjében kilenc hadosztályát vetette be, állományába közel 150 000 katona, 1400 harckocsi, 1600 tüzérségi eszköz és 800 páncéltörő eszköz tartozott. Az iráni hadsereg, amelyet felkészületlenül ért a háború, mindössze két páncélos-, két gyalogos hadosztállyal és egy gyalogosdandárral rendelkezett az iraki határ mentén. Az iráni csapatok feltöltöttsége alig volt ötven százalékos, és a 28. és 64. gyalogos hadosztályok harcban álltak a kurd lázadókkal.

Az I. hadtest támadási sávjában az 1. és 11. gyalogos hadosztály főleg a kurdok ellen hajtott végre műveleteket. A 4. gyalogos hadosztály csapatai két napos súlyos csata után elfoglalták Panjvein városát az iráni határőrcsapatok, csendőrség és a pasdaran egységeitől. Az iraki hadosztály támadása ezután elakadt, így a távlati célját: iráni Kurdisztán elfoglalását az iráni erők sikeresen meghiúsították.

A II. hadtest támadási sávjában a 7. gépesített hadosztály nyomult előre Qasr-e Shirin irányába. A város heves harcok után, teljesen lerombolva került az irakiak kezére, melyet a 81. páncélos hadosztály 803. dandárja védte. Az iraki csapatok a támadásukat a tartományi székhely, Kermanshah irányában folytatták, ahol az iráni 1. hadsereg-parancsnokság működött. A 2. gyalogos hadosztály elfoglalta Mehrant, és Ilam városát fenyegette. Alegységei elérték a Zagrosz-hegység előhegyeit és elvágták az Észak-Iránt a Dezfullal és a maradék Kuzisztánnal összekötő útvonalat.

A IV. hadtest feladata Dezful elfoglalása és a Nyugat-Iránt Délnyugat-Iránnal összekötő útvonalak elzárása volt. A 9. és 10. páncélos hadosztályok mélyen benyomultak Irán területére. Az előrenyomuló iraki csapatok az iráni csapatrepülők és IRIAF heves légi csapásainak voltak kitéve. A Cobra harci helikopterek TOW páncéltörő rakétákkal, a Tiger vadászbombázók MK.82-es bombákkal, napalmmal, fürtös bombákkal és nem irányított rakétákkal pusztították az iraki csapatokat. Annak ellenére, hogy az irániak birtokában lévő 195 db AH–1J Cobra harci helikopternek alig a fele volt bevethető állapotban, a légi csapások sorozatai a háború első hetében folytatódtak. A megsemmisítési arányszám 100:1 volt, az iraki páncélosok kárára. A légi csapások különösen az irakiak által elfoglalt Sar-e Pol-e Zahab és Gilane-Gharb körzetében voltak példátlanul hevesek.[xxii] Az iraki 10. páncélos hadosztály járműveinek ötven százaléka megsemmisült. A 9. páncélos hadosztály az első hét végére negyven kilométer mélyen nyomult be az iráni területekre. A támadás során elfoglalták a stratégiai fontosságú korai előrejelző radarrendszer néhány elemét és közvetlenül fenyegették a Vahdati légi bázist (TFB.4). Az iraki páncélos éket az iráni csapatrepülő erők helikopterei állították meg, volt olyan nap amikor két harckocsi zászlóaljat semmisítettek meg. Az IRIAF vadászbombázói főként az utánpótlási vonalakat, a hidakat, a vasutakat és laktanyákat támadták. Az iráni hadsereg mobilizálása következtében az ellenállás fokozódott, a 9. páncélos hadosztály támadása kifulladt. A hadosztály 200 harckocsit és páncélozott járművet veszített.[xxiii]

A III. hadtest csapataira várt a legnehezebb feladat, az olajban gazdag Kuzisztán tartomány elfoglalása és a Satt el-Arab vízi út biztosítása Irak számára. A Satt el-Arab kulcsfontosságú volt, mivel ez volt Irak egyetlen kijárata a tengerre. Az 1. gépesített hadosztály Susangerdet foglalta el észak felől, majd Ahvazt kellett körbezárnia északi irányból. Ez a hadosztály érte el a legmélyebb betörést Iránba, az első hét végére hetvenöt kilométerre voltak a határtól. A 6. páncélos hadosztály nyomult előre a déli útvonalon Ahvaz felé, az első hét végére el is érték a város déli peremkerületeit. A 3. páncélos hadosztály alkotta a harmadik támadóéket, amelynek célja Khorramshahr városának elfoglalása egy déli irányú támadással. Az éket az iráni légicsapások állították meg tizenöt-húsz kilométer mélységű betörés után és csak nagy nehézségek árán tudták elvágni az Ahvaz–Khorramshahr műutat. Az 5. gépesített hadosztály támadást intézett Abadantól északra, Khorramshahr délről való bekerítése érdekében. Egy iraki önálló dandár meghódította az Abadan-szigetet. Szeptember 28-án az 1. gépesített hadosztály bevonult Susangerd városába, amelyet az iráni erők feladtak. A város helyőrségét Ahvaz és Dezful védelmére csoportosították át. Másnap a 9. páncélos hadosztály áttörte az iráni 77. gyalogos hadosztály zászlóalj-harccsoportjának vonalait és megközelítették Dezfult. A támadást a 84. gyalogos dandár állította meg a Kharkeh-folyó partján. A nap folyamán az iráni légicsapásoknak húsz iraki harckocsi esett áldozatául. Az iráni harci gépek csapást mértek az épülő iraki atomerőműre, Oszirakra, amelyben csak csekély károk keletkeztek.

Az első heti harcok tapasztalatai azt mutatták, hogy az a taktika, amelyet az iraki hadsereg a rosszul felszerelt és kiképzett kurdok ellen alkalmazott, nem megfelelő az irániak ellen.

 

Lángoló Kuzisztán

 

Október elejére az iraki hadsereg alakulatai 5–75 kilométer széles sávot foglaltak el az 1300 kilométeres hosszúságú határ mentén. Az iraki létszámfölény csökkentése érdekében az iráni parancsnokság átszervezte és megerősítette a fronton harcoló erőit. Az 55. ejtőernyős dandárt légi úton szállították Dezfulba és Kermanshahba. Kuzisztánban állomásozott a 37. páncélos csoport (37. önálló páncélos dandár, 92/2. páncélos dandár), egy gyalogos zászlóalj a 21. gyalogos hadosztálytól, egy gyalogos zászlóalj egy harckocsi századdal megerősítve a 77. gyalogoshadosztálytól, egy páncélos zászlóalj a 88. páncélos hadosztálytól. Khorramshahrtól északra 80 db beásott M–4 és M–24 harckocsival rendelkezett a 151. erődzászlóalj és a városban diszlokált egy tengerészgyalogos-zászlóalj.[xxiv]

Miközben az IRIAF gépei a Bászra környéki gazdasági és katonai létesítményeket részesítették megkülönböztetett figyelemben, addig az iraki Tu–16 bombázók Tabrizt támadták. Október elejére az IrAF 60 harci gépet (iráni jelentések szerint 110) és 50 pilótát vesztett. A veszteséglistán főként MiG–21 és MiG–23 típusú gépek szerepeltek, de megsemmisült jó néhány Szu–7 és Szu–20 vadászbombázó is. Súlyosan érintette Irakot a Szovjetunió által elrendelt fegyverszállítási embargó; két szovjet teherhajó a Hormuzi-szorosból fordult vissza, értékes 140 db T–72 harckocsiból és légvédelmi rakétákból álló rakományával. Az embargó következtében Irak kénytelen volt a kelet-európai szocialista országokhoz és, az Arab Ligából éppen Irak javaslatára kizárt, Egyiptomhoz fordulni fegyverekért és tartalék alkatrészekért.

Khorramshahr ostroma szeptember 28-án kezdődött meg,[xxv] a várost a 3. és 6. páncélos hadosztály és az 5. gépesített hadosztály zárta körbe. A hetvenezres várost súlyos tüzérségi támadások érték, kikötőjében több teherhajó elsüllyedt. A városba betörő páncélosokat az iráni önkéntesek Molotov-koktélokkal és kézi páncéltörő rakétákkal megállították. Khorramshahr menetből való elfoglalása meghiúsult, noha a várost csak az iráni hadsereg kétezer katonája és a pasdaran néhány ezer harcosa védte.[xxvi] A város sorsát az október 11-i iraki támadás pecsételte meg, amikor heves tüzérségi és légi előkészítés után az iraki 5. gépesített hadosztály és 6. páncélos hadosztály csapatai áttörtek a Karun folyón Dakhoveinnél – 15 kilométerre északkeletre Khorramshahrtól–, és ezzel teljesen elszigetelték a várost Irán többi részétől.

Közben a 3. páncélos hadosztály T–55 harckocsikból álló egysége megtámadott egy Abadanba tartó, Chieftain harckocsik által kísért konvojt. A kibontakozó harcban minkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, a húsz Chieftain közül nyolc megsemmisült vagy megrongálódott. Miután az iraki páncélos alakulatok Khorramshahr néhány kerületét tudták csak ellenőrzésük alá vonni, az iraki hadvezetés erősítés gyanánt a térségbe vezényelte a Köztársasági Gárda dandárt és a kommandó dandárt. A csapatok kiképzést kaptak a városi hadviselésre, de ez néhány hetet igénybe vett, így ezekre a csapatokra egyenlőre nem számíthattak az ostromló erők. Noha az irakiak folyamatosan indították a támadásaikat, az iráni reguláris csapatoknak és pasdaran egységeknek volt idejük újjászervezni soraikat. Az iráni erők mindkét csoportja nagy harci kedvvel küzdött, bár érkeztek olyan jelentések is, hogy a Pasdaran és Hezbollah (“Isten Pártja”, Honi Gárda) tagjai lőttek a reguláris hadsereg visszavonuló alakulataira. Október 13-ra Khorramshahrt lényegében elfoglalták az irakiak, habár az iráni járőrök folytatták tevékenységüket a város utcáin. A végső támadást október 24-én indították meg az irakiak, amelyben részt vett az eddig tartalékban álló 12. páncélos hadosztály is. A lerombolt várost még aznap az ellenőrzésük alá vonták az iraki csapatok. A khorramshahri csatában mintegy ötezer iraki és hétezer iráni vesztette életét. [xxvii] A véres harcok miatt a várost mindkét oldal harcosai Khuninshahr-ként („a vér városa”) emlegették. A harcokban az irakiak kétszáz harckocsit és páncélozott járművet vesztettek.

Főként a Khorramshahrért folyó csata hiúsította meg az Abadan városa és az Abadan-szigeten található kőolaj-finomító elleni iraki rohamot a háború első két hetében. A harcok már szeptember 22-én megkezdődtek, az iraki csapatok a tüzérség támogatásával előretörtek a Satt el-Arabon található átkelőkhöz, de október 10-ig nem tudták a várost és a szigetet bekeríteni. Ez a késlekedés végzetesnek bizonyult, ugyanis az iráni erőknek maradt idejük csapatokat csoportosítani a város védelmére. A várost védő iráni erők a reguláris hadsereg tízezer katonájából – egy gépesített dandár, egy zászlóalj, egy harckocsi egység (50 harckocsival) – és több mint ötezer pasdaranból állt.[xxviii] A délkeletre fekvő nagy kiterjedésű, sós vízű mocsarak majdnem lehetetlenné tették a város teljes bekerítését. A támadást az 5. gépesített hadosztály kezdte meg Abadan ellen; Khorramshahrtól északra átkelt a Karun folyón és a folyó keleti partja mentén futó úton közelítette meg a várost és elzárta az Abadan–Ahvaz országutat, valamint a Bandar e-Masharba és Bandar Khomeinibe vezető utat. Az iraki műszaki csapatok két nap alatt vertek pontonhidat, amelyen a hadosztály csapatai további két nap alatt keltek át. A pontonhidat később az iráni repülők és helikopterek megsemmisítették. Október 15-én az ellenlökést végrehajtó iráni páncélos erőkkel való rövid csetepaté után az irakiak ellenőrzésük alá vonták az Ahvazba vezető északi utat. Irán elvesztett zászlóaljnyi páncélost, amelyeket a lesből támadó iraki harckocsik szétszórtak és a mocsárba szorítottak. A mocsárban rekedt páncélosokat személyzetük hátrahagyta. Az 5. gépesített hadosztály a Karun folyó keleti partja mentén nyomult előre déli irányban és október 16-ra körbezárta Abadant. A város bekerítése azért nem vált teljessé, mivel az irakiak a város közelében elhelyezkedő sós mocsarakat nem tudták teljes ellenőrzésük alá vonni. A városért folyó harcok során az iraki csapatok megkísérelték elfoglalni az Abadanban található, a Satt el-Arabon átívelő három hidat. A támadó ékek sikeresen elfoglalták a nyugati és középső hidat és átkeltek rajtuk, azonban a keleti hídnál a támadás kudarcba fulladt. A várost védő erőknek a khosrovabadi úton, valamint tengeren érkezett az erősítés és az utánpótlás. Az irániak a következő egy hónap során jelentős erőket csoportosítottak Abadanba, ahol nagy helyőrséget építettek ki, valamint nagy mennyiségű könnyű fegyverzetet halmoztak fel. A 300 ezer lakosú Abadan elfoglalása még nehezebb feladatnak ígérkezett, mint Khorramshahré.[xxix] Heves harcok folytak a várost délről megközelítő útvonalakon és a város keleti negyedeiben. Az iraki páncélos ékek a Satt el-Arab mentén lassan előrenyomulva elérték a város déli szegletét, azonban a délkeleti negyedeket soha nem tudták elfoglalni.

Október közepén Irán megkezdte a parancsnoki rendszere átszervezését, megkezdődött az együttműködés az eddig külön harcoló reguláris erők és a pasdaran között. Az iraki vezetés nagyot tévedett, amikor úgy gondolta, hogy széles körű támogatást kaphat Kuzisztán arab lakosságától. Irak az első kéthavi harcok eredményeként megszállta Kuzisztán egyharmadát, azonban soha nem rendelkezett jelentős népi támogatással. Irak erőfeszítései az arab szeparatista mozgalom támogatására sikertelennek bizonyultak, ugyanis az Ahvaz Nemzeti Népi Front nem tudott jelentős befolyásra szert tenni. Kuzisztán arab lakossága hű maradt az iszlám forradalmi rendszerhez.[xxx]

Az iraki páncélos erők kezdeti támadásai a déli városok ellen felemás eredményt hoztak, elfoglalták Khorramshahrt és megostromolták Abadant. Szeptember és október folyamán az iraki támadó erők jelentős része a Satt el-Arab mentén volt lekötve és nem maradt erő más nagy fontosságú támadások végrehajtására. Ezeket a hadműveleteket csak november elején tudták megkezdeni, ám addigra az irániak megerősítették Shush és Dezful városok védelmét és megerődítették a Kharkheh-folyó nyugati partján található védelmi vonalaikat. A pasdaran visszafoglalta Susangerd városát, ahol az irakiak nem állomásoztattak helyőrséget. A város visszafoglalására összevont iraki csapatok nehéz fegyverzetben három–ötszörös, míg élőerőben minimális fölényben voltak. Az iraki páncélosok a Kharkheh-folyó kiszáradt medrében törtek előre és csak Shushtól délre tudták őket megállítani. Susangerdet november 13–21 között kétirányú, északról és délről indított, támadással kísérelték meg visszavenni. Annak ellenére, hogy az irakiak hat–hétszeres erőfölényben voltak, nem tudták áttörni a várost övező iráni védelmi vonalakat.[xxxi]

Az irakiak még egy nagy jelentőségű támadással próbálkoztak a déli szektorban. Az iraki páncélos erők megkísérelték az előrenyomulást Hamidiyeh irányából Ahvaz felé, ám az irániak a régi öntözőcsatornák vízével elárasztották az alacsony fekvésű területet. A végeredmény: az irakiak belesüppedtek a mocsárba és több mint 150 páncélos járművüket hagyták hátra a sárban. November végére az iraki támadást a front teljes szakaszán megállították. A támadás elakadásában nagy szerepe volt az időközben beérkező mozgósított iráni erőknek, a 16. páncélos hadosztályt, a 77. gyalogos hadosztályt és az újonnan szervezett 21. gyalogos hadosztályt, valamint az Iszlám Gárda alakulatait irányították a harctevékenység körzetébe. November végére Irán kétszázezer fegyverest összpontosított a fronton, ezeknek a fele a pasdaran és a basij állományába tartozott. A megváltozott erőviszonyoknak köszönhetően az iraki offenzívát december 7-én lefújták és az iraki csapatok elkezdték beásni magukat.

 

A haditengerészeti műveletek és az olajháború kezdete

 

A háború kitörésekor megindult a harc a Perzsa-öböl vizein is. Mivel az Iráni Iszlám Haditengerészet (IRIN) többszörös fölényben volt, az iraki haditengerészet csak statiszta szerepre volt kárhoztatva. Az öbölben folyó harctevékenység kimenetele nagymértékben befolyásolta a mindkét ország számára kulcsfontosságú olajexportot, amelynek bevételeiből finanszírozták a háborút.

Szeptember 22-én az iráni haditengerészet Joshan nevű (Combattante II/Kaman osztályú) rakétanaszádja végrehajtott egy rajtaütést a Hór-Abdallah csatorna torkolatánál és megsemmisített két iraki hadihajót.[xxxii]

Október folyamán fokozódott az IRIN aktivitása az Abadan és Bandar Khomeini körüli vizeken, fedezték a Bushehrből kifutó konvojokat, támadásokat hajtottak végre iraki rakétanaszádok és parti létesítmények ellen. Az IRIN első jelentősebb akcióját, a „Cafka” fedőnevűt a 421. alkalmi harci kötelék (Task Force, TF 421) hajtotta végre. A kötelék három Kaman osztályú rakétás gyorsnaszádból állt: a Joshan (az al-Omayah fúrótornyot támadta), a Gardounek (az al-Bakr olajfúrótornyot támadta) és a Paykan (amely a csoport légvédelmét látta el). Az IRIAF TFB.6 Phantomjai légi támogatást biztosítottak az október 28-án reggel meginduló akcióhoz. A kialakuló tengeri csatába az iraki haditengerészet Osa I és Osa II rakétás gyorsnaszádjai és az IrAF néhány MiG–23 és Szu–20 vadászbombázója is beavatkozott. Az irániak miután a Paykan könnyebben megsérült félbehagyták az akciót és visszavonultak déli irányban. Három nappal később a TF 421 megismételte az akciót az „Ashkaan” művelet keretében. November elején az iráni haditengerészet kommandósai Sea King helikopterek támogatásával hajtottak végre támadást az iraki olajfúrótornyok ellen. Ezek az iraki korai előrejelző rendszer fontos részeit képezték, ezért az irániak mindenképpen meg akarták semmisíteni őket. A végső támadás – a „Morvarid” művelet – november 28-án este kezdődött. A TF 421 hajói AB–212 helikopterek kíséretében megtámadták a fúrótornyokat, amelyeket a haditengerészeti kommandósok elfoglaltak, majd felrobbantottak. A harcba bekapcsolódott mindkét fél légiereje és az iraki haditengerészet is. A hadművelet Irán teljes sikerét hozta, mert bár az irániak elvesztették a Paykan rakétás gyorsnaszádot, egy kis őrhajót és három Phantom vadászbombázót, de megsemmisítették az iraki olajfúrótornyokat és az ezeken üzemeltetett korai előrejelző radarállomásokat és kivívták a légi fölényt a Perzsa-öböl északi részén is. Az iraki flotta egy nap alatt elvesztett öt Osa I és Osa II rakétás gyorsnaszádot, hat P–6 torpedónaszádot, egy aknaszedőhajót, egy partra szállító hajót, három gyorsnaszádot és két ágyúnaszádot, azaz állományának nyolcvan százalékát. A harcokban megsemmisült az IrAF hat harci gépe és egy helikoptere is.

Amíg az irániak a part menti olajlétesítményeket illetve a Kirkuk környéki olajmezőket és csatornavezetéket támadták főként, addig az IrAF az iráni olajexport szempontjából kulcsfontosságú Kharg-szigeti olajterminált részesítette megkülönböztetett figyelemben. Az IrAF szeptember 24-én koncentrált támadást hajtott végre az Irán déli, délnyugati részén elhelyezkedő olajipari létesítmények ellen, ekkor érte az első légitámadás a Kharg-szigetet is. A háború első hetében az IrAF a Perzsa-öböl északi térségében tizenhét harci repülőgépét vesztette el. Ez a szám decemberre ötvenhétre emelkedett.

 

1980 decemberére tehát a front megmerevedett, az iraki hadsereg kifulladt, véget ért a háború első szakasza. A hadművelet során az iraki szárazföldi csapatok kitűzött céljaikat kis részben tudták teljesíteni. Bagdadnak sikerült elfoglalnia egy keskeny területet, mely Qasr-e Shirintől Abadanig terjedt. Szélessége 5 és 60 km között váltakozott, és összesen mintegy 12 000 km2-t tett ki.

Az irakiakat felkészületlenül érte az ellenük folyó népi hadviselés jellege és hevessége. A légierő nem tudta kivívni a légi fölényt, sőt defenzívába szorult. Bár a Tu–22 bombázók és MiG–23 vadászbombázók rendszeresen támadták Teheránt, az iráni gazdaságot és harci szellemet nem tudták megtörni. Az iraki haditengerészet pedig az Umm-Qasr-i bázisra szorult vissza. Az iraki erők az elfoglalt területeken beásták magukat, s felkészültek a védelemre.[xxxiii]

[i] D. Horváth Pál–Török László: Olaj és háború. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986. 65.

[ii] Ivanyenko, Vlagyimir: Iszlám, hadsereg, politika. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985. 70.

[iii] A konfliktus hátterében lényegében a Perzsa-öböl feletti hegemón szerep kivívásáért folyó iraki-iráni rivalizálás állt, amely számos területen jelentkezett a két ország kapcsolatában. MOL KÜM. Szigorúan titkos ügyiratok. Arab országok 1988. 104. doboz, 0069/6.

[iv] Cordesman, Anthony H. – Wagner, Abraham R.: The Lessons of Modern War Volume II: The Iran-Iraq war. Westview Press, Boulder and San Francisco, 1990. 57.

[v] Uo. 69.

[vi] Cooper, Tom – Bishop, Farzad: Iran-Iraq war in the air 1980-1988. Schiffer Military History, Atglen, 2000. 77.

[vii] Cordesman–Wagner: id. mű, 70.

[viii] Cooper–Bishop: id. mű, 68–70.

[ix] Cordesman–Wagner: id. mű, 70.

[x] Cordesman–Wagner: id. mű, 63.

[xi] Cooper–Bishop: id. mű, 77.

[xii] Cordesman–Wagner: id. mű, 64.

[xiii] Cooper–Bishop: id. mű, 50–51.

[xiv] Cordesman–Wagner: id. mű, 64.

[xv] Cordesman–Wagner: id. mű, 70–72.

[xvi] Uo. 73–74.

[xvii] Cooper–Bishop: id. mű, 72–74.

[xviii] Uo. 74–75.

[xix] Uo. 79.

[xx] Uo. 83.

[xxi] Cooper–Bishop: id. mű, 83.

[xxii] Uo. 83.

[xxiii] Cooper–Bishop: id. mű, 91.

[xxiv] Uo. 94.

[xxv] Cordesman–Wagner: id. mű, 93.

[xxvi] Uo. 93.

[xxvii] Horváth–Török: id. mű, 82.

[xxviii] Cordesman–Wagner: id. mű, 94.

[xxix] Cordesman–Wagner: id. mű, 95.

[xxx] Uo. 95.

[xxxi] Uo. 96.

[xxxii] Cooper–Bishop: id. mű, 75.

[xxxiii] Ivanyenko: id. mű, 72.